Benne van a pakliban - Udvarhelyi Híradó

Kétfelvonásos előadással várta az óévbúcsúztatóra az udvarhelyi nézőket a Tomcsa Sándor Színház. A Senki sem tökéletes, avagy nincs, aki hidegen szereti tulajdonképpen egy 1959-ben bemutatott filmnek a színpadi adaptációja. Nem kérdés, hogy jó ötlet volt-e színpadra vinni ezt a filmet, mint ahogy az sem, hogy szilveszteri előadásként, vígjátékként megáll-e a lábán.

Maga Megyeri Zoltán is, aki Udvarhelyen ezt a darabot megrendezte, játszott annó Nyíregyházán ebben az előadásban. A Some Like It Hot című Billy Wilder-filmben olyan színészek brillíroznak, mint Tony Curtis és Jack Lemmon, illetve a mindenki által ismert Marilyn Monroe. A történetet elmesélni nem olyan egyszerű, bár gyanítom, könnyebb, mint eljátszani, és természetesen a szabályok szerint bonyolódnak benne az események. Első felvonás – helyzetismertetés, konfliktus, bonyodalom. A távirati stílus azt is jelzi, hogy miközben a szereplők és mindenki, aki a színpad közelében és a takarásban van, a préselt lemezekből készült díszletet viszi-hozza, a néző lesi, mikor „indul be” a történet valójában. Ez nem az a romantikus vígjáték, amiben kárpitok, valódi régi bútorok, tapéta meg egyebek, poharak és pamlagok vannak. Az egyszerű díszlet nyilván költséghatékony, de varázstalan is – lehet, hogy mellékes, de az az előadás, melyben a mostani rendező is játszott, hasonlóan préseltlemezes díszlettel operált, kritikaként a szegényes jelzővel illették (1996). Az első felvonás végére elérkezünk oda, hogy ebben a szesztilalmi időben a lánybandához társuló két férfi zenész felvételt nyer a bandába, mely Floridába indul. A két férfi nőnek álcázza magát – Posta Ervin és Benedek Botond Farkas –, hogy meglógjon a gengszterek elől. Ekkor nyíltan felnevet velem együtt a közönség. Annyira túlzottak a gesztikulációk és a festés az arcokon, hogy ripacskodásnak is nevezhetnők innen az egész előadást, de megmenti ettől a szerencsétlenségtől javarészt a két színész. Nem lehet nem nevetni – a valóság pillanatai mindig ellensúlyozzák a mérleg nyelvének kibillenését. A Dzserit alakító Benedek Botond Farkas remek példája annak, amikor a visszafogott habitusú férfi átvedlik nővé, aki aztán a jóérzés határán belül gátlástalan ebben a szerepben. Ezt kihozni a karakterből, azt hiszem, ráérzés kell, vagy tehetség, vagy a kettő együtt. A lányok szintén más-más karakterek. A legtöbb zenés megnyilvánulás rájuk hárul, köztük egyikükre, Virágra (Mezei Gabriella). A duettek jobban szólnak, és ezzel elmondható minden jó, viszont ne vegyék szívükre a véleményt, elsősorban a játékra, a színészek megvalósításaira kíváncsiak a nézők – egy-egy dal, sláger például tökéletes fricskája a helyzetnek, félig komoly, félig vicces aláfestés. Ezt a választást díjazni kell. Nem hagyható szó nélkül a Dizőz sem (Márton Réka), aki ebben a karakterben nagyon otthonosan mozog, és hát, meg kell hagyni, a dalok nagyon találják a hangját. A gengsztereket alakító színészek közül kiemelkedik egy, és nem csak azért, mert ő a főnök – Spicc (Tóth Árpád) érdekes színfoltja a jeleneteknek. Magabiztosan mozog, beszél. Nagyon meggyőző. A ferraris malőr, azaz minden mozzanat, ami a csodaautóhoz kapcsolódik, külön szám, emeli az első felvonás színvonalát. Foghegy Csárli (Antal Csaba) itt veszti életét, de feltűnik még a második felvonásban is más szerepekben – finoman alkalmazkodik a helyzetekhez, igazi kaméleon. Nemrég tanultam meg én is, hogy a vígjáték nem könnyű, és amikor szerencsém van látni művészeket a színpadon, örömtől szökell a szívem… Fotó: Balázs Attila A második felvonásban kibomlik a történet. Kiderül, melyik férfi vágyik Virág után, és hogyan lepleződik le hősünk. Megismerkedünk Ozgúddal (Dunkler Róbert), a nézőtér kuncog és nevet. A szállodatulajdonosra mindegyik lány legyint, Dzseriből viszont hiányzik a rutin, és ez a veszte, vagy éppen szerencséje. A darab végül is ettől jó, hogy minden apróságot igyekszik megfogni, ami derűre adhat okot, feltett szándéka, hogy nevettesse a nézőt. A dalos betétek pedig akkor érik el kellő hatásukat, ha nem csúszik sehol a hang, ha tisztán szól, ellenkező esetben azon izgulunk, hogy a színpadon állók a magasztos érzelmek dacára ne váljanak túlzottan nevetségesekké – ez vagy sikerül, vagy nem, de be kell látni, a színészek nem képzett énekesek, a hibázás tehát benne van a pakliban. El tudom képzelni azt is, hogy ebben a darabban ne hangozzék el annyi dal, amennyi, és nem is kell föltétlenül ragaszkodni némelyikhez… Barabás Blanka, Udvarhelyi Híradó / Székelyhon.ro 2010. 01. 07, csütörtök

« vissza •